MMA székfoglaló előadás –dia nélküli szöveg
2023. február 13.
Bevezetés
Magyar Művészeti Akadémia és a lehetőség, hogy részesévé lehetek tagságának, tevékenységének, nem csupán megtiszteltetés, hanem lehetőség, hogy a magyar művészeti, szellemi-kulturális életben megjelenhessen és helye legyen annak, hogy a táj alakítása, a kertek művelése, a kertművészet az egyetemes és a hazai kulturális-szellemi és művészeti tevékenység, az egyén és a közösség életének elválaszthatatlan része.
Az építőművészeti tagozaton belül pedig remélem, hogy hozzáárulok ahhoz, hogy az építészeti világképbe ismét hangsúlyosan visszatérjen a korszelemmel összefüggésben, hogy minden cselekedetünk alapja a táj. Az építész tagozat mellett a művészetelméleti tagozat áll hozzám leginkább közel, hiszen pályakezdésem óta foglalkoztat szakmám művészetelméleti, filozófiai háttere.
Épp ezért székfoglaló előadásomban a táj, a kert szellemi, lelki és fizikai egységéből kiindulva olyan fogalmakat és kérdéseket vetek fel és törekszem értelmezni, amely segít a szakmák gyakorlati világának tudatállapotát egyfajta „kozmoökológiai-szociális” gondolkodás felé irányítva tágítani.
Mondandóm illusztrációjának egy részét tervezői tevékenységem eredményéből merítem, és itt szeretném hangsúlyozni, hogy ez sohasem magányos cselekedet a mi szakmánkban, hanem műhelymunka. Ezért mindenkinek köszönöm, akikkel együtt dolgoztam és dolgozom, hogy eljutthattam idáig szakmai utamon.
TÁJ
Táj azóta van, amióta kiűzettünk a Paradicsomból. A Föld sokféle térben és időben elkülönülő kultúrájában mindenütt megjelennek a Teremtésmítoszok és a kérdés, mi emberek és a hely ahová születtünk, milyen kapcsolatban áll egymással. A mi kultúránkban ez a Paradicsom, a kert, amely fallal és az angyali világ éteri burkával védett hely, a Mindenség földi képlete. Ebben áll az emberpár. Isten képére teremtett lényként, testbe foglalt szellemként összekötve az Eget a Földdel. Nem is kérdés, hogy egy Fa alatt dől el az ember sorsa. A fa a mi ősi kultúránkban is Életfa, amely összeköti az Eget a Földdel. Ezt tudatosította bennünk minden alkalommal Makovecz Imre.
A tett, vagyis a szabad akaratból való cselekvés és az alma, a folytonos ciklikusság, a folytonos újrateremtés, a test és a szellem metamorfótikis fejlődésének és a termékenységnek a szimbóluma. Így az alma leszakításának tette teszi az embert a föld megművelőjévé.
Két csodálatos „Noli me tangere” ábrázolás – egyik Fra Angelico, a másik Dürer műve kapcsán emlékezem meg Kálmán Istvánra, aki nekünk, fiatal tájépítészeknek szegezte a kérdést, vajon miért kertésznek véli az asszony a feltámadt Krisztus alakját, akit az idézett két mester vállára helyezettkapával, ásóval ábrázolt.
A táj fogalma
A táj fogalmának általánosan elfogadott, tudományos meghatározását Mőcsényi Mihály mesterünknek, a tájépítészet világhírű professzorának tulajdonítjuk: „A táj nem más, mint a természet és a társadalom kölcsönhatásának dinamikus és ellentmondásos egysége. A táj egyrészt a társadalom anyagi életfeltétele, másrészt magas rendű vizuális-esztétikai minőség hordozója. A természet és a társadalom kölcsönösen áthatja egymást, és megbonthatatlan egységet képez, a társadalmi igényeknek megfelelően alakított emberiesített természet, emberi környezet. A táj így természeti és kulturális örökségünk hordozója, egyben az ember és a természet kölcsönhatásának története.”
A táj önálló fogalmának meghatározása és tudatosítása hosszú kulturális folyamat eredménye. Az emberiség Atlantisz utáni nagy kultúrkorszakainak világképe az emberiség tudatállapotának változását mutatja, ahogy elérkezik a reneszánszig, amikor a kozmikus-földi egységélményből szellemi alkímiai folyamat eredményeként lepárlódik az „én”, elindul az individualizmus korszaka.
A táj, és annak eszenciáját megjelenítő kertművészet történetét kutatva jutottam útkeresésemben ahhoz a kulcskérdéshez, mikor kezd az ember külső szemlélőként tekinteni az őt körülvevő világra.
Az európai középkor keresztény univerzális világképében még nem válik szét a kozmikus és földi, a szellemi és materiális, a szakrális és a profán. A földet eleddig a kozmosszal és a szellemi szférákkal együtt ábrázolják Mercatorig, 16. századi flamand matematikus-térképész, atlasz és földgömb készítő koráig az égi és földi térképezést még egyben kezelik.
A szerzetesi regulák a külső és a szociális élet ritmusát a tanítás szellemiségével hangolják össze – Ora et Labora, az ima, a szellemi és a fizikai munka hármasságában meghatározva, ezzel évszázadokra meghatározva az európai tájhasználatot és tájstruktúrát.
A reneszánsz olyan értelemben újjászületés, hogy új tudatállapot születik, a modern tudat, amely évszázadok alatt eljut oda, hogy teljesen elválasztja magát a természettől, valóságnak az anyagi valóságot tekinti, az eredendő, vagy isteni valóságot tagadja. Rudolf Steiner szerint tudata modern és absztrakt, elválasztja magát a szellemi világtól és önmagát függetlennek fogja fel. Hitére jellemző, hogy a természetet realitásként éli át, nem mint Istenit és számára a teljes bizonyosság az anyagban van. Művészetére a megfigyelés és tovább alkotás jellemző, a tudomány a fizikailag megragadható megnyilvánulás talaján áll.
A humanizmus előfutára Petrarca, aki polgárpukkasztó módon öccsével megmássza a Monte Ventoso csúcsát és leírja élményét és hozzá fűződő felismerését, fentről úgy tekint le az ember világára, mint az antik istenségek, látva a jelenségek összefüggését, amelyben saját sorsára is képes rátekinteni. A humanisták új látásmódja minden külső és belső jelenséget a látás, a megfigyelés boncasztalára helyez. Ennek az új látásmódnak két epicentruma van, Firenze és Buda. Ekkor még minden egyben és egyensúlyban van a fent és lent, a kint és bent, a ikrokozmosz és a makrokozmosz, az egyén és a közösség. Minden alkotó és gondolkodó individuum mindenben megmerítkezik, a teljesség az én perspektívaszerkesztő pontjába kerül. Nincs külön építész, kertépítész, gépész, vagy hadmérnök. A firenzei mester, az 1479 előtt Budára érkezett Chimenti Camicia, akit először Giorgio Vasari nevezett meg a magyar király, Mátyás kertjeinek tervezőjeként A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című művészéletrajz-gyűjteményében így aposztrofál: „…paloták, kertek, források, kutak, templomok, erősségek, tavak, fürdők, vízvezetékek, gépi emelők és más jelentős épületek tervezője, építője.”
Tetten érhetjük Leonardo írásaiban, épp Mátyás királyhoz címzett értekezésében, hogy az érzékszervi észlelés közül a látás a legfontosabb – a dolgok vizualitáson keresztüli megragadása. A táj ekkor lép ki a festmények szimbolikus eszköztárából, és innentől kezdve önálló témája lesz a művészi, a képi ábrázolásnak, a festészetnek. Zárójelben jegyzem meg, ma a vizualitás szélsőségében létezünk, a mai építészet kapcsán figyelmeztet is minket Pallasmaa, hogy tévedésben vagyunk, ezáltal egyoldalú és kizáró attitűddel rendelkezünk. Ami egykor forradalmi volt, a „látás” (nem csak a nézés), amely kitárta a világot, ma épp az ellenkezője történik. A vizualitás dominanciája bezár és elzár a világ összérzékelésétől, összjelenségeinek megragadásától.
A táj, mint szépség, mint harmónia, mint megragadható kép, idea karrierje a tájképfestők vásznain indul útnak. A nagy francia barokk tájképfestők, Poussen, Lorain és követőik egészen Fragonardig témát keresve koruk bukolikus tájfelfogásához és világképéhez Itália antikkal és reneszánsszal áthatott vidékeit keresik fel. Keresik a természet formáit, az ember által átalakított képvilág és a természet együtthatóját. Hozzájuk csatlakozik a filozófus, az író, a fura és elüldözött, örök „utas”, Rousseau, aki azt mondja „…a táj a dolgozószobám;…”. Ettől kezdve egyre több gondolkodó gyalogol a tájban, gondolkodik és ír róla, a táj refelxiója készteti összefüggések felismerésére, ahogy erről Frédéric Gros kortárs francia filozófus magyarul most megjelent A gyaloglás filozófiája című művében olvashatunk.
A tájképfestészet és a világ természettudományos felfedezése hozza létre a tájképi kertek korszakát.
A német kerttörténész Niedermeier e korszak kulturális területeinek hatásáról azt mondja, hogy a társadalmon belüli gondolati forradalom területe ebben az időben a költészet és a kertművészet. Nem találunk olyan művészt, közéleti személyt, politikust, uralkodót, aki ne foglalkozna kertművészettel. Divat kertészkedni, kertről, hozzá kapcsolódó tudományról, ásványtannal, állatvilággal foglalkozni, botanikáról olvasni, írni, vagyis a közbeszéd tárgya és a társadalmi érintkezés helyszíne ezekbe a körökben a kert. Aki ad magára kertet épít, tájképi kertet. Ennek a korszaknak számomra legfontosabb alakja Goethe. Természetesen számos kertet épít, tanácsokat ad, Vonzások és választások című regényének kerettörténetét és gondolatképeit egy tájképi kert építése adja, és egyben a kert alakulása teszi plasztikussá az emberi kapcsolatok és személyiségek tárgyalását. Goethe érzékeli, hogy egyre inkább eltávolodik a szellemi és a materiális, a tudomány és a művészet, az egyén és a másik ember megértése. Tudományos munkássága legalább olyan jelentős, mint művészeti tevékenysége, vagy társadalmi feladatvállalásai. A növények metamorfózisa című műve a fejlődés természeti folyamatának képlete. Mindennek fényében kíváncsi lennék, mint egykor volt pénzügyminiszter, mit gondolna korunk közgazdaságtanáról, „a növekedés és a fenntartható fejlődés” mára elcsépelt és mindig is megfoghatatlan, homályos fogalmáról. Goethe figyelmezteti tudós társait, amennyiben a tudomány elmegy az analitikus irányába, és nincs a légzéshez hasonló ritmusban az analízis és a szintézis, nem kap választ az élőre. Tanácsát sajnos nem fogadták meg a kortársak.
Az emberi gondolkodás alaptermészetét figyeli, és megállapítja – egyben tárgyszerű, egyben művészi, és mindkettőt összeköti az eleven metamorfótikus gondolkodás.
Ezt a képességünket használjuk például a tájvizsgálatkor, a változás tendenciái és a jelen kor képe, a jövőből érzékelhető impulzusokkal együtt előrevetíti a tájban rejlő változások lehetőségét. Nem az a kérdés mi mit akarunk, hanem mit akar a táj.
A táj fogalma és a tájtervezési lépték a 20. század elejére bontakozik ki, gondoljunk Olmsted amerikai Parksystem, Greenbeltsystem terveire. A 20. század közepétől a tájtervezés jelentős teret nyer, amelyben a Mőcsényi féle iskola (annak hatása az európai és amerikai tájépítészetre) és tájfogalom meghatározó.
Viszonylag későn, 2000-ben fogalmazódott meg és került elfogadásra az Európai Tájegyezmény, amely a tájak esztétika, kulturális, társadalmi, gazdasági értékét és védelmét a csatlakozó országoktól megköveteli. Ennek előkészítéseként Jochen Bockemühl német természettudós vezetésével, aki a Goetheanum Természettudományos Szekciójának több évtizeden keresztül vezetett, akit pályámon egyik legmeghatározóbb mesteremnek tartok, tanítványai körében megszervezett konferencia kiáltványban fogalmazta meg: „ A táj, legyen táj, legfőbb ideje”. E kiáltvány ajánlásainak nagy része beépült a tájegyezménybe, de ami a legfontosabb, hogy olyan, a tájtól elválaszthatatlan fogalmak is napvilágra kerültek, mint a hely, az otthon és a haza fogalma.
A hely, otthon, haza
A hely
A hely, ahová születünk, a hely ahol felnövünk, a hely, ahol élünk, a hely ahová elzarándokolunk, a hely ahová visszatérünk, hely ahol otthon vagyunk, a hely, ahol szabadok vagyunk. Kevéssé tudatos bennünk, hogy a hely ahová születünk, ahol eszmélünk, meghatározza mozgásunkat, befolyásolja képi világunkat, gondolkodásunkat, identitásunkat, érző lelkünket. Amióta Hamvas megírta Az öt géniusz földjét, mondhatjuk, „könnyű” dolgunk van. Fontosnak tartja megragadni a hely fogalmát:
„A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel. A tér és a hely között az a különbség, hogy a térnek száma, a helynek arca van. A tér, hacsak nem kivételes, minden esetben pontos vonalakkal határolható, területe négyzetmilliméterre kiszámítható, és alakja körzővel és vonalzóval megrajzolható. A tér mindig geometriai ábra. A hely mindig festmény és rajz, és nincs belőle több, mint ez az egy. A térnek képlete, a helynek géniusza van. Mert nemcsak természet és környezet, föld, talaj, éghajlat, növényzet, vizek, hegyek és mindez együttesen. A hely nemcsak az, ahol a dolgok vannak. A hely barátságos vagy ellenszenves, félelmetes vagy szelíd, nyugodt vagy fenséges, és a nyelvnek alig van jelzője, amit ne lehetne a helyre alkalmazni. Két egyforma hely éppúgy nincs, mint megismétlődő pillanat.”
Megjegyzem a sokszor idézett művelődéstörténetíró Eliade nem jut el idáig, ő reprezentálja a „nyugati” gondolkodást, amely felismeri, hogy a tér nem homogén, hanem valamiféle vallásos ősélmény világra vonatkozó reflexiója. Ez a gondolkodás rácsodálkozik kívülről, hogy a dolgoknak van, lehet szakrális, vagy profán tartalma. A materialista gondolkodás nem tud mit kezdeni azzal, ami nem látható, a transzcendenssel.
Egy riport kapcsán tettem fel a kérdést mesteremnek, Jochen Bockemühlnek, mit gontol a „genius loci” mivoltáról. Válaszában úgy fogalmazott, hogy az valami olyan entitás, amely egy helynek egyedi és megismételhetetlen sajátossága a világban. Minden, ami egy helyet leír, jellemez, amiből összeadódik, és időtlen időkig arra vár, mármint a „hely szelleme”, hogy a Földorganizmusnak az a lényisége, amely szabad akarattal és gondolkodással rendelkezik – vagyis az ember – ezt felismerje.
Számomra ez a megfogalmazás azt jelenti, hogyha a táj egy élő, eleven organizmus, akkor ennek az organizmusnak a szelleme az maga az ember. Az az emberi közösség, amely ahhoz az adott ponthoz kapcsolódik minden tekintetben. Ez nem jelenti azt, hogy csak egy helyen, csak egy helyhez kötve, kötődve élhetünk, hanem azt a fajta kötődést, ami eredendő, amit felismerhetünk magunkban.
A hely és a tér viszonya
A hely és a tér viszonyának kapcsán röviden kitérnék arra, hogy a tér érzékelése, felfogása is leszűkült mára. A kertművészet, a kerttervezés gyakorlata nem tud a tér kapcsán csupán három dimenzióban gondolkodni, hiszen a természeti világ szereplőire – ásványvilágra, növényvilágra, állatvilágra és az ember világára – a kozmikus és földi idő hat. Vagyis az idő ritmikus és ciklikus változásának dinamikus egyensúlyában létezünk.
Megjegyzem, az őskultúrák embereinek tudatát ez áthatotta, gondoljunk csak az ausztrál őslakosságra. Az aboriginalok a tér érzékelését és mérését „ songline”-nak nevezik, magyarul talán dalfonalnak modhatjuk, amely a táj egyes pontjait dalolva járó ember – a hang által folytonosan a kozmikus ritmushoz és rezgéshez kapcsoló kozmoökológiai világképét mutatja.
5 D – az atmoszférikus fogalma
Amennyiben folytatjuk a tér érzékelésének és megjelenítésének megértését, bevezethetjük az ötödik dimenzió fogalmát, amely az adott hely, tér és köztünk jön létre, az érzékszervi és érzékszerv feletti érzékelés és észlelés segítségével hozzákapcsolódunk teljes lényiségünkkel. Ezt az értékelt valóságot nevezte Bockemühl atmoszférikusnak.
Ennek valóságát, létezését tanúsítja, hogy kerttervezési gyakorlatom során ha a megrendelőre rákérdezek, milyen kertet szeretne, ez az atmoszférikus, legbelsőbb dimenzió jelenik meg legelőször. Ez az egyik aspektusa Hamvas magyar tájkarakter meghatározásának is meglátásom szerint, amely a Kárpát-medence táját öt archetípusba sorolja és amely oly nagyon meghatározza, alakítja az adott tájba születő egyén karakterét és fejlődését.
Otthon, haza
Az otthon és a haza fogalma szorosan kapcsolódik a táj fogalmához. Ennek felismerése is a reneszánszban indul, de a 18. század végén, a 19. században kerül a szellemi, társadalmi élet középpontjába. A honismereti mozgalmak és a tájban való gyaloglás, túrázás összefonódik a nemzeti identitással, és ennek tudatosításában fontos szerepet játszik.
Kölcsey megfogalmazásában: „Mert tudd meg: a szóban – haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész öszvessége. Oltár, atyáid által istennek építve; ház, hol az élet első örömeit ízleléd; föld, melynek gyümölcse feltáplált…”
És végül a 20. század vérzivataros pillanatainak, az individuum áldozati állapotában fogalmazza meg Szabó Zoltán Szerelmes földrajzában: „A tájak békülékenységre, szeretetre, türelemre, életörömre, fanatizmustól ment kívánságokra tanítanak, az otthon megbecsülésére, és ezzel más otthonának tiszteletére.”
Úton
Ismét Szabó Zoltánt kell idézzem, hiszen fontos szempontra hívja fel még a figyelmünket: „A tájak lelkét nem akkor érti meg az ember legkönnyebben, ha keresi. A táj lényegére és szépségeire csak véletlenül döbbenhet rá az utas, mintegy tennivalóinak szünetében.”
És ennek a világ és önmagunk megismerésének eszközéről, az utazásról Goethe is véleményt formál Itáliai utazása kapcsán: „…az utazásban az a jó, hogy közben, mert új és meglepő, még a mindennapi is kalandosnak tűnik föl.”
Az úton levés, minden értelemben az emberlét alapja. „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet” (Jn 14.6) tanítja Jézus, aki járja és megismeri a tájat, az ott élő közösséget, aki az ember legfontosabb feladatának az egyéni út és a közösségi lét összeegyeztetését hirdeti a feltétel nélküli szeretet nevében.
Összefoglalva Jochen Bockemühl felismerte, hogy a táj, otthon, haza kérdéskörnek nagyon fontos szerepe van és lesz Európa jövőjében. Ma különösen fontos kérdés, amellyel a globalista világtrend tisztában van. Azt a szlogent hangoztatja: „Gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan!” Jól hangzik, ha nem gondolunk bele ennek jelentésébe, szándékéba és céljába. Ezzel szemben Francesco Giobilei így fogalmaz: „Érezz lokálisan, gondolkodj nemzetben.”
Örökség és közösség
A háborúk és az azt követő bolsevizmus, nem csupán a Kárpát-medence táját dúlta fel minden elemével együtt, hanem a tájban élő közösség szerves fejlődésrendjét. Számomra az örökség védelme, megőrzése és tovább éltetése legalább annyira szociális-társadalmi-tudati kérdés, a népszellem állapotának kérdése, mint a „kincsek” fizikai, jogi védelme.
Ismét Szabó Zoltánt idézem: „Alighanem sokan ismerik azt az elemien hatalmas erejű érzést, mely olyankor szokta meglepni az embert, mikor egyes egyedül hever egy dombtetőn, hanyatt, őszi napsütésben, sárguló füvek között s valahogy az az érzés fogja el, hogy saját vérkeringésének szoros és megmásíthatatlan köze van a föld nedveinek áramlásához. Körülbelül azt a sajátos és megmásíthatatlan kapcsolatot érzem táj és nép között, melyet az ember ilyen pillanatokban érez a föld és a saját teste között. Ezért gondolom, hogy mikor tájról beszélek, ha csak közvetve is, de a népről is beszélek.”
A tájban élő közösség tudati állapota jelenti az elsődleges védelmet. A hely szeretete, a szülőföld szeretete.
Örökségvédelmi munkáimban mindez és a hellyel és a helybéliekkel való párbeszéd érdekelt.
Szerencsés vagyok, bár egyetemista koromban nehezen volt elképzelhető, hogy részese és alakítója lehetek majd szakmámmal a rendszerváltozásnak. Amikor ez bekövetkezett 1990-ben önálló céget alapítottunk, a Pagony Táj- és Kertépítész Irodát, és ezzel szinte egyidőben szereplői lettünk az eső térségfejlesztési, falufejlesztési, örökségvédelmi munkáknak.
Számomra a nagy iskola a Dörögdi-medence, majd az erdélyi Csomád-Bálványos régió fejlesztési munkájának több éves, évtizedes folyamata volt. A terepmunka, bakanccsal fagyban és izzasztó melegben a Kárpát- medence csodás tájain, a falvakban, találkozások a tájban élő emberekkel, népfőiskolák, falufórumok szervezése, a magyar történelem és a magyar táj elválaszthatatlanságát, tájkultúránk hihetetlen gazdagságát tapasztaltatta meg velem, és késztetett ennek az örökségnek a megismertetésére és cselekvésre. A magyar tájban, tájkultúrában és ökológiai összefüggések felismerésében gondolkodó közösségfejlesztés és építés elsajátításában olyan emberektől tanulhattam, mint nemrég közülünk eltávozott Vásárhelyi Judit, vagy székelyföldi barátom Jánosi Csaba geológus.
Mindez vezetett a Székelyföldi Fürdő- és Közösségépítő Kaláka mozgalom megszületéséhez, szabadiskolák, népfőiskolák szervezéséhez, máig tartó táji örökség felmérésekhez, amelynek hivatása a szerves tájkultúra helyi és egyetemes értékeinek megismerése és átadása a jövő generációi számára. A kaláka mozgalom 23. évében elmondhatom, hogy több ezer egyetemista és helybéli kétkezi munkája, szeretete, lelkesedése és szellemi jelenléte által átélhetővé vált örökségünk legvalóbb lényege. Mindenki a maga módján.
Ma minden harsog a környezeti- és klímakatasztrófától, a Föld végóráitól való fenyegetettségtől, az ember kártékonyságának hangsúlyozásától. Miközben és elsősorban a szociális élet beteg. Rudolf Steiner szellemi tisztánlátásával megjósolta, ha az emberiség ezen kultúrkorszaka nem foglalkozik a szociális élet, a lét kérdéseinek korszellemmel való összehangolódásával, háborúk és összeomlások történetét éli meg. Tehát helyben kell gondolkodni, az egyén és a közösség szintjén, nem a globális, gyökértelen elvek nyomán. A helyből kell kiindulni, az adott táj kultúrájából és az egyetemes értékek tiszteletével és egyéni felelősségvállalással segíteni és cselekedni a természeti, a társadalmi és a környezeti változások hatásának szerves, egyensúlyban tartását, ezáltal biztosítva az élet folytonosság. Osztom Scruton angol konzervatív filozófus nézeteit, aki azt mondja, hogy a környezet megóvásának kulcsa: „…a szépség szeretete minden haszonelvű vagy tudományos érdeknél erősebben motiválja a föld és a táj jövő nemzedékek számára való megőrzését, illetve más fajok élőhelyének megvédését.”
Az elmúlt három évben a Magyar Kertörökség Alapítvány, mint szakmai civil szervezet, amelynek egyik kezdeményezője vagyok, feladatának tekinti, hogy a magyar kertörökség szakmai feladatai mellett a kertörökség, mint kulturális, művészeti és egyben természeti örökség-érték közismertté váljon. Minél többen élhessék át a parkokban, a történeti kertekben, a gyümölcsösökben és a szőlőskertekben, a templom- és a temetőkertekben, a botanikuskertekben, hogy a teremtett világ része vagyunk. Alkotó emberként az alkotás, a művészet és a tudomány eszközeivel élve nemesíteni vagyunk képesek a helyet. A kaláka mozgalomban szerzett tapasztalattal pedig célunk a kertörökség megőrzésébe bevonni az önkénteseket.
Végső összegzés
Marco Pogacnik úgy fogalmaz, a természeti és a szellemi lények szerelmesek az emberbe. Hiszen ha visszatérünk az előadás első gondolatsorához, az ember tudattal rendelkező, gondolkodó, szabad akarattal élő és cselekvésre képes lény. Szécsi Margit költői megfogalmazásában:
„Úgy néztem magamra mindig,
ahogy csodára nézni illik,
csodára, az ember fiára,
kezeire, nyírott hajára.”
Egyéni életutam és szakmai szerepvállalásom középpontjában a megismerés, a világ és önmagam megismerése áll, amely elválaszthatatlan egymástól. Jochen Bockemühl utolsó, tevékenységét filozófiai tömörséggel összefoglaló művének címe, amelyt magyarra fordítottunk: Bennem él a világ?
A válaszom utasként, aki különleges státuszú személy, évezredek óta és minden kultúrában. Jön és megy. Hírhozó és hírvivő. Kívülről lát rá a jelenségekre és bele a helyben élők világába. A válaszom kalandorként, a Kárpát haza szerelmeseként: Bennem él a világ! És mindenkiben, aki erre az útra, kalandra szánja magát.
Végül Goethe gondolataival zárom előadásom, mivégre vagyunk mi emberek, a művészet e világra:
„A művészet nem akar versenyre kelni a természettel mélység s szélesség dolgában, ő a természeti jelenség felszínén mozog, mégis van saját mélysége s hatalma; a felszíni jelenségek legmagasabb rendű mozzanatait rögzíti, felismeri bennük a törvényt, a célszerű arányok tökélyét, a szépség csúcsait, a jelentés méltóságát, a szenvedély ormait. A természet látszólag önmagáért alkot, a művész emberként s az emberért. Amit a természet elénk tár, abból csak üggyel-bajjal betűzhetjük ki a való életben a kívánatosat, az élvezeteset; mindaz, amit a művész nyújt az embereknek, tisztán felfogható és kellemes, izgató és csábító, élvezetes és megnyugtató, lelket üdítő, nevelő és felemelő; így ajándékozza meg a természetet hálából, amiért őt megteremtette egy második természettel, amely érzésektől áthatott, gondolat teli és emberileg tökéletes.”
(Goethe)
Köszönöm, hogy megoszthattam gondolataimat, köszönöm a figyelmet!
